SZÉPMŰVÉSZETI FOLYT KÖV.

Szóval a tegnap ígért post a kiállításról...

Mikor először láttam a Degas-tól Picasso-ig kiállítást, még február elején, iszonyatosan belelkesített. Annál is inkább, hogy a Botticellitől Tizianóig kiállítással egy napra sikerült időzítenem a látogatást- reméltem, hogy megoldható és igen, belefért- szóval az után a tárlat után üdítő volt ez, a kétteremnyi szolid, okos, összeszedettség.

Az a fajta tülekedés, ami a Botticellin volt tapasztalható, az a levegőtlen tolongás, mind kivédhető lett volna, ha nem akarnak 500ezer képet egymásra halmozni- amelyek csúcsdarabjai egyébként, kivéve talán a maniersiták és a Tiziano terem- amúgy is a Szépművészeti állandó kiállításáról származtak. Persze, ez nem baj, sőt, csodálatos, hogy a Régi Képtár olasz gyűjteménye ennyire gazdag, néztem az arcokat, ahogy sokan percekig álltak megbűvölve Ghirlandaio Szent Istvánja előtt. Lehet, hogy az állandó gyűjteményből, a sok aranyozott oltártábla közt máskor nem ragyog ki ennyire, és még a rendszeresebb múzeumlátogató is most csodálkozott rá először a mi Giorgioné-nkra és Correggio-nkra, nem tudom. A képi tobzódást, a helyszűke miatt egymás fölé-alá-mellé helyezett festmények befogadását pedig még az is nehezítette, hogy minden teremben csak 1-2, viszonylag hosszú szöveges ismertetőt helyeztek el a korról, az egyes festőkről- és értelemszerűen mindenki ezek előtt tolongott, alig lehetett odaférni egy-egy képhez; pedig aznap is hétköznap mentem...

Ezzel szemben a Degas-tól Picasso-ig esetében, már az első látogatásom során azt éreztem, hogy valami nagyszerűt, soha vissza nem térőt kapok. Az egész kiállítás és az, hogy a Puskin Múzeum itt van, Budapesten, mennyi rengeteg idő és politikai csatározás után, de közben a képek csak vannak és hatnak, és látszólag háborítatlanul túlélnek mindent, és látom Matisse kékben-sárgában tobzódó Sarkantyúvirág-ját és csak néz rám a falról Rousseau ábrándos szemű fehér lova, és az egész annyira hihetetlen... Mindaz, ami mögötte van. Kicsit megvilágítom.

A kiállításokat általában szakmai szemmel nézem. Egy szimpla látogató talán elmegy mellette, de engem mindig baromira érdekel (főleg, ha tetszett, amit láttam), a kurátorok, szervezők, támogatók listája. Hogy ki által, kinek az ötletéből, megfeszített munkájából van most itt az, ami, mert ez nagyon fontos.

A Degas kiállítás főkurátora egy őszöreg orosz néni, Irina Antonova, hosszú- hosszú évtizedek óta a Puskin Múzeum igazgatója, idén ünnepelte 92-ik (!) születésnapját. Wow.

A hányattatott múzeum intézménytörténete is izgalmas. Az egyszerűen dizájnolt honlap angol nyelvű tájékoztatója császári alapításról ír, majd teljes egészében kihagyja az 1919-es eseményeket (jóllehet, a mostani kiállítás alapja is a francia festészet egyik legragyogóbb időszakában, a 19-20-ik század fordulóján született orosz magángyűjtemények ekkori államosításából született). A '40-es évek története is elintéződik néhány Szovjet-Oroszországon belüli intézményi átrendezéssel, majd néhány szűkszavú mondat: 'From 1949 to 1953 the exposition of the Museum has been curtailed. The complete building was occupied by the huge "Exposition of Gifts to Joseph Stalin from the peoples of the USSR and foreign countries".' A Sztálinnak juttatott "ajándékok" mellett itt megemlíttetik, hogy a szovjet katonák "megvédték" (sicc!) többek közt a Drezdai Képtár anyagát is a második világháborúban- tehát ide kerültek azok a műkincsek- majd ezen szimpla kijelentés után újabb elegáns, 30 éves ugrás az időben és az emlékezetben.

Semmi, csak egyszerűen érdekes az egész, hogy ki, hogyan, mire emlékszik.

Hogy a Puskin Múzeumnak még mindig ez az asszony az igazgatója. Vajon a Drezdai Képtár is hálás a hős szovjet katonáknak, amiért megvédték a festményeket? Azoknak a képeknek a legnagyobb része sosem tért vissza Szovjetúnióból...Vajon Scsukin, Tretyakov, Morozov és mindazon gazdag textil-és cukoripari nagykereskedők és családjaik, akiknek a magángyűjteményét most Budapesten kiállították, ugyanolyan hálásak lennének? Amiért nekik menekülni, bujdosni, kifosztatni és meghalni kellett az anyagi és társadalmi helyzetük miatt, többek között ezek miatt a képek miatt is... Ezek a jóizléssel válogatott festmények valaha lakószobákban, magánemberek ebédlőinek falán függtek, békés, teázgató nagynénik gyönyörködtek bennük napos vasárnap délutánokon, értékes szerzemény voltak, befektetés, kincs, megbecsült magántulajdon; most legalább mindenki láthatja őket.

Nem akarok ítéletet mondani, aki járt a National Gallery-ben vagy a Louvre-ban és sosem gondolt arra, hogy "ezek a franciák/angolok etc.-folytatható a végtelenségig, szóval hogy háborúkban mi mindent összeloptak"- az most úgysem érti, miről beszélek. Mert hogy Napóleon is végigrabolta Európát, és ki mindenki még, és a szovjet bűn nem lesz nagyobb csak azért, mert a közelmúltban történt, csak borzongatóbb. Most úgy megérintett a történelem szele...

De persze a kiállítás nagyon jó, már írtam is. Érdemes megnézni, amiatt is, hogy kuriózum. És mert komoly áttekintést ad arról, hogy mi történt a festészetben az 1860-as évektől kb 1930-ig. Csak szösszeneteket villant, minden csak jelzésérték, egy Sisley, egy Toulouse-Lautrec, Renoir, két Monet. De minőségben mindezt. Egyetlen van Gogh, két Gauguin. Csak hogy lásd, hogy ne felejtsd, hogy ez is ott volt, és ő is akkor. Könnyedén végigvezet az időn, okosan, szűkszavúan, csodás képeken át (mindegyik mellett rövid ismertető). Látható még pár napig.

A Múzeum boltban pedig hatalmas leárazás van, 7-8 ezer forintos albumok 990 forintért. Lefotóztam nektek a tegnapi szerzeményt, nem egészen 2500 forint.. :)