KÖTET

Nem vagyok az a nagy Könyvhétre, Könyvfesztiválra járó arc, bookline-on, bookself-en, antikvarium.hu-n bármit megszerzek pár hónappal később, jópárszáz forintot megspórolva, kényelmesen, nincs tumultus, lökdösődés, olvadás az ötszáz fokban csak azért, hogy halljak 30 egybefüggő mondatot is egy általam kedvelt írótól... Utoljára évekkel ezelőtt voltam a Nemzetközi Könyvfesztiválon, megnézni az öreg Eco-t, s azóta se. Nem vagyok ilyen módon kultúrpolgár, na.

Idén viszont nagyon szerettem volna kimenni a Könyvhétre, Marci kötete miatt, meg bátorításból és éreztetni, hogy igen, ez hatalmas dolog, hogy végre itt van, amit már nem is tudom hány éve várunk...

Árvíz, temetés, utazás, úgyhogy sajnos nem jött össze, viszont örömmel hallottam csütörtökön a kiadóban, hogy a kivitt 80 könyv utolsó szálig elfogyott! Grat.

Gyorsan vettem én is egyet a tetszetős, karcsú kis kötetből, amíg még kapható. (A borítófotó Dan Quigan munkája.)

Jóéjtpusziként pedig álljon itt az egyik kedvenc versem- immár kanonizált változata- egyenesen a kötetből:

Akit én halványkék

Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom,

csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember

hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák

bizonyos igazán gyönyörű estéken.

Szóval csak azon lepődtem meg, hogy pont ilyen.

Hogy pont olyan volt. Nagyjából tökéletes,

sármos, mélyhangú, kiegyensúlyozott, hogy

pont egy ilyen, akit én óra- és teniszcipő-reklámokba képzelnék,

akiből majd egyszer XY kolléga és jó apa lesz,

szóval amilyen én nem vagyok: ő mindenestül

olyan. Hát ezen meglepődtem. Persze,

még most is, ha találkozunk, kezet fogok vele,

tartva magam valaminek a látszatához

(ahelyett, hogy leütöttem volna rögtön az elején.)

Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam

sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön- így működsz.

És akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam.

Egy coffeeshop, egy pizzázó és egy gyorsétterem

egymás mellett sorban hirdette, hogy persze, innen

nyugatra is, délre is, keletre is jobb lenne minden,

csak itt ilyen álmosító és ízetlen az éhség.

Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék,

azután egyre világosabb lett.És fölnéztem, és halványkék volt,

mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról,

én a pólót rángatom rólad, még ma is.

ÁRVÍZ

Hallom a rádióban, végre vonul le az ár, napok óta negyven fok van, így lassan talán rendeződik a helyzet, ma elkezdik a pesti rakpartok takarítását is.

Ami most jön, talán még katasztrofálisabb, mint ami eddig volt. A házakat újjá kell építeni, az utakat, hidakat megjavítani, fertőtleníteni és végre kidolgozni egy olyan védekezési rendszert, ami biztosítja, hogy mondjuk az őszi esőzések során nem mossa el megint az ár ezeket a falvakat. Az újjáépítésben továbbra is lehet és kell is segíteni, de sajnos a vízben álló, rohadó búzamezőkkel, szétázott termőföldekkel, a levert cseresznyékkel és szétfolyt eperrel nem sok mindent lehet már kezdeni.

A sajtóban megrázó képek tömege volt jelen napra nap, szinte percről percre élhettük át a várakozást és a tragédiát, ha valahol a megfeszített munka ellenére mégis átszakadt a gát.

Számomra különösen siralmas volt hallgatni az elárasztott falvak polgármestereinek nyilatkozatait arról, hogy korábban nem kaptak engedélyt a Vízügyi Hatóságtól gátépítésre, vagy hogy hiába pályáztak, nem jött össze a pénz a megfelelő védelmi rendszer kialakítására. Ezeknek a dolgoknak nem így kellene működni, talán sok helyen kivédhető lett volna a tragédia.

Mint ahogy azt sem értettem, hogy a legtöbb karitatív szervezet, egyházak, mind a pénzadomány gyűjtését látták a legcélravezetőbbnek, holott nem vagyok biztos benne, hogy ez a legeredményesebb. Néhány vidéki Karitász, pl. Szombathelyen élelmiszer- és ruhacsomagokat gyűjtött, önkénteseket is szállított a helyszínre, ami nekem sokkal szimpatikusabb hozzáállás. Nyilván naivság a részemről, de azért adózom annyit és dolgozom minden második nap az államnak, hogy az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben végre valami értelmes dologra is felhasználja a pénzemet. Tudom, hogy a tűzoltók, a rendőri szervek, szivattyúk, mentőhelikopterek és az a rengeteg felszerelés költsége, a kiskatonák ellátása stb. mind nincsen ingyen, de ha ezen felül még adni tudok, szeretném, ha az utolsó fillérem is oda kerülne, ahova szánom. (S nem mondjuk 60 százalékban működési költségre menne el egy szervezetnél...)

Ezért vadásztam egy kicsit a neten múlt héten, hogy találjak Budapesten is egy olyan helyet, ahol a fizetésnap előtt megmaradt kis 20 ezer forintomból élelmiszert és ivóvizet vásárolva én is megtegyem végre azt, amit kötelességemnek éreztem. Így akadtam rá ezekre a srácokra, pedig Isten látja lelkem, nem vagyok egy nagy autós némber... :)

A gyömrői polgárőrökkel összefogva ez a kis blogközösség, most már az ország több pontján gyűjti az élelmet, pénzt, az éppen szükséges felszerelést, s nem mellesleg, napokon át pakolták a homokzsákokat is.

Az egész baromi egyszerű volt nekünk is, dobtam egy mailt Zsolának 3-kor, hogy akkor délután vinnénk pár dolgot, lehet-e; aztán bevásárlás, 5-kor pedig már le is pakoltuk náluk a sok ásványvizet, üdítőt, tartós tejet, konzervet, levesport, kávét, kekszet, mindent, amiről úgy gondoltuk, hasznos lehet.

Rengeteg adomány gyűlt össze országszerte, segélyvonalak nyíltak, hírességek gyűjtöttek, politikusok mentek a helyszínre és mindenki ott segített, ahol tudott. Hivatásos katonák, rendőrök, tűzoltók és a katasztrófavédelem munkatársai mellett önkéntesek százai pakolták a helyi lakosokkal együtt a homokzsákokat, vitték nekik az élelmiszert, ivóvizet, tiszta ruhát.

Azt gondolom, jelesre vizsgáztunk, emberségből, önzetlenségből, egymásra figyelésből. A pusztítás és a tragédia mellett szívmelengető arra gondolni, hogy számíthatunk egymásra és hogy a bajban mennyire összefogunk, akkor mindegy, ki honnan jött, milyen színű, hány iskolát végzett és melyik pártra szavaz. Csak a víz van, a pakolás, a szükség és a segítség, egymás értése félszavakból, közös cél.

Jól jönne ez máskor is, árvíz nélkül.

Az első fotót Mudra László (origo) készítette, a Bódva gátjánál, a másodikat pedig, a vízben álló zagyvarékasi sírokról Mészáros János/MTI.
Köszönet Nekik is, hogy dokumentálták és ezáltal elérhetővé tették számunkra a megrázó eseményeket!

HELYZETJELENTÉS, LUSTA VASÁRNAP

Vörös hazajött a tengerről, úgyhogy napok óta körülötte forog minden, de most valahogy nem is bánom.

Voltunk az Ezerteában a Váci utcában, amit egyre jobban szeretek. Nagyon tetszik a hangulata, a meghitt kis berendezés, puha fények és az a profizmus, ahogyan a teával bánnak, ahogy kihozzák őket, mindegyiket a neki kijáró cserép/üveg/fém/mázas és mindenféle edényben és csuporban, s mindig készséggel megmutatják, melyiket hogyan kell fogyasztani, meddig kell áztatni. Kellemes a kis udvara a bambuszokkal és szinte soha nincs tumultus, lehet vásárolni is, a honlapjukon pedig további érdekes adalékok és információk olvashatók az egyes teatípusokról.

Korábban a Potalába jártunk, ott meg az egyen-edények szép formáit szerettem, olyan jó volt a fogása, meg a kis halastavacskát, a kedves kiszolgálást, jó helyen is van, közel a Nyugati. A Vörös oroszlánba, hm. érzelmi okok miatt már nem nagyon megyek, amúgyis mindig sokan vannak, és annyira nem is szeretem azt az open office hangulatot, ahol épp a teázás intimitása veszik el. A Zöld teknős barlangja is ott van közel, de az meg olyan kis vicces, ezekkel az indián ruhákkal és kellékekkel, mindig sajnálom a lányokat, hogy ilyenben kell parádézniuk.

Felfedeztem tegnap egy szuper kis salátabárt is a IX-ik kerületben, de azt hiszem, erről most mégsem írok, pedig hatalmas volt a kísértés, hogy lefotózzam azt a répás-sajtos-stb. remekművet, amit a fiú a tányéromra kanyarított...
Látható tehát, hogy mennyire bosszantóan a kulináriára vagyok kihegyezve mostanában, pl. már most pizzát eszem reggelire- de remélem, ezek a kilengések írhatók az állapotom rovására :)

Tervezek írni egy postot az általam kedvelt, használt, rendszeresen meggyönyörködött gasztroblogokról is :)

Szóval itt van Vörös és ez most nagyon jó, nyugis kis vasárnap, a tegnap estét Fellini nézéssel töltöttük, a La strada zenéje gondolom, megint hetekre beköltözött a fejembe, de annyira nem bánom. Hát, ezek vannak.


A teafotó a neten kering, kismillió teával foglalkozó honlapon rajta van, próbáltam megtalálni szomorú gazdáját, de sajnos nem jöttem rá, honnan származik.

HÁT TURUL!!!!

Megint izgi cikket sikerült összerittyenteni a Magyar Narancs eheti számában.

A Szerkesztő Háturul címmel írt négy bekezdésnyi kis szösszenete nem tudom, hogy mosolyra vagy bosszankodásra sarkall-e inkább. Ilyenkor mindig szeretnék odamenni és csak két szóban annyit mondani az írónak: "Jó reggelt!" Na jó, lehet, hogy kicsit meg is ráznám, hogy tényleg ébredjen....

A cikk a Pokorni Zoltán által beterjesztett indítványra reagál, miszerint a jövőben ne a főváros, hanem az egyes kerületek dönthessék el, saját magunk, milyen szobrokat, emléktáblákat szeretnének látni köztereiken. A Szerkesztő Úr ezt azért nehezményezi, mert épp az említett Pokorni Zoltán polgármestersége alatt álló XII-ik kerületben húzódik, immár 2005 óta (!), az a szégyenletes, elhíresült Turul-ügylet.

Aki nem tudná, 2005-ben a helyi önkormányzat úgy döntött, szeretne egy emlékművet állítani a XII-ik kerület hőseinek, akik a 2-ik világháborúban vesztették életüket. Hogy, hogyan sem, a mindenható főváros csak parkrendezési engedélyt adott a kerületnek, így az időközben mégis felállított emlékmű, a karmai közt kardot markoló turulmadár jelenléte kezdetektől illegális. Nem sorolnám fel az elmúlt öt év arcpirító, vicces, vagy szomorúan kacagtató szócsépléseinek, egymásra mutogató, impotens politikai és jogi megnyilvánulásait, sem az önmagukat a szoborhoz láncoló, a magyarság múltját könnyek és pátoszos gyújtóbeszédek közt védelmező, reszkető aggastyánok magánszámait, vagy a teret mostantól a bakancsos, militáns hordák búcsújáróhelyeként vizionalizáló liberális politikusok aggodalmait.

Egyszerűen csak szánalmas, ami itt folyik, nem értem, hogy miért nem gondolkodnak az emberek.

Háturul, írja a Szerkesztő- célozva arra, hogy Pokorni az októberre kiírt Legfelsőbb Bírósági tárgyalást mintegy hátulról előre szeretné ezzel az indítvánnyal kijátszani. Én meg azt mondom, Hát turul!!!- Szerkesztő Úr!

Amellett, hogy a világon semmi rosszat sem látok abban, hogy egy kerület, és ezáltal közvetve az ott lakók is, maguk döntsék el, hogy milyen szobrot és emléktáblát és parkot akarnak látni napra nap a saját területükön- sőt, csodálom, hogy egy liberális, demokrata értelmiségieket megszólítani kívánó lap szerkesztője úgy nyilatkozik- hogy egyedül a fővárost, vagy a Legfelsőbb Bíróságot tartja illetékesnek a kérdésben; én ezt eleve elég korlátozónak érzem a kisebb közösségek önrendelkezésére nézve, de emellett, még egyszer mondom: hát turul... Ez egy turul szobor.

Olyan, amilyen a "szocialista bányászváros", Tatabánya felett is áll, hatalmas, szétterjesztett szárnyakkal, immár 1896 óta, háborítatlanul, nem zavarva senkit-sőt, Sólyom László által 1992-ben lett újra felavatva. A helyiek imádják, kedvelt turistacélpont, aki Tatabányán jár, nem hagyja ki, a város jelképévé vált. A millennium tiszteletére Donáth Gyula készítette, az a szobrászművész, aki aztán a budai várban is elhelyezett egy ilyen gyönyörű madarat, tudja, közvetlen a Sándor-palota mellé.

Nem tudom, a tatabányai turult mennyire látogatják bakancsos újfasiszta hordák, de az biztos, hogy a Nemzeti Galériába már mentem úgy, hogy a várbéli turul előtt piros-fehér csíkos zászlókba csavart fiatalok énekeltek valami okból. Amellett, hogy ezen eléggé megdöbbentem, sosem jutott volna eszembe, hogy ezért azt a turult bizony le kéne már bontani onnan a vár fokáról...

Nem értem, mi a baj, épp a turullal. Ugyanolyan ősi, tipikusan "magyarrá vált", hm. ősmagyar mondai állatunk, mint a griff, a szkíta kultúrkörből átvett csodaszarvas, vagy a Szvatopluknak adott fehér ló. Igen, például a csodaszarvas mért nem zavar senkit? Pedig abból is számtalan átirat született, akár a közelmúltban is, például Győrbe, vagy a római Szent Péter székesegyházba is elhelyeztek, mindjárt hatot belőle! Vajon mért engedték ezt a rebellis, magyarkodó jelképet megjelentetni a Vatikánban, életnagyságú szobrok formájában? Azonnal követeljük ennek átértékelését. Például, van Budán is valami Aranyszarvas. Étterem és szobor is. Na, az is tuti, hogy valami újfasiszta rebellió.

Amúgy mindenki magánál van?

A Kárpát-medencében talált leletek közül, szerepel turul többek közt a rakamazi korongon, a nagyszentmiklósi kincsleleten, de igazi reneszánszát a millennium éveiben élte, s nem hiszem, hogy AKKOR valami rendszerellenes, vagy felbolygató jelképet láttak volna benne, különben sosem kerülhetett volna mondjuk a Ferencz József császárról elnevezett, általa felavatott híd tetejére, vagy épp a budai várba...

A provokativitiás, az önmagánál többet jelentés és az, hogy a helyi lakosok ehhez hogy viszonyulnak, ugyanez a témakör.

Ha ma valaki a Szamuely Tibor utcában, vagy a Kun Béla úton lakik Magyarország bármely településén (ne tagadjuk, akad ilyen), az alapvetően 3 dolgot jelenthet:

1. a helyi döntéshozók nem tudják, ki volt az a Szamuely Tibor

2. tudják, de nem zavarja őket/ esetleg épp úgy gondolják, a Tanácsköztársaság boldogult népbiztosát csak megilleti egy utcatáblácska községükben

3. sok pénz és macera lecserélni a táblát és a helyi lakosok okmányait, stb., szóval közvetve, de így is csak leszarják, mi áll azon a táblán.

De még egyszer mondom, ez nem is olyan kérdéses dolog, maradjon-e, illő-e, kit sértünk meg vele, mi a közvélekedés. Ez csak egy turul. Nem Szálasi vagy Gömbös emlékműve, nem egy vitatott személy, egy elfeledni kívánt szégyenkorszak, nem egy ideológia megtestesülése, hanem egy olyan madár, ami ősi, egységes magyar jelkép.

Ezt a szobrot annak az 1132 férfinak és nőnek szánták emlékül, akik a 2-ik világháború nevesíthető áldozatai voltak a kerületben. Egy feltörekvő szobrászművész, Szmrecsányi Boldizsár , Boldi készítette, aki nem mellesleg a fantasztikus Lechner Ödön ükunokája. (Amúgy amellett, hogy ez egy érdekes fotóblogra utaló link, ne terelje el a figyelmet a lényegről, ami fájdalmas benne: még a románokat sem zavarta az újólag felállított turul szobor Székelyudvarhelyen, csak a XII-ik kerületi SZDSZ-esek annyira kifinomultak a nemzeti jelképek iránt, hogy ekkora patáliát sikerült kavarni az ügy köré.) Azt mondanám, vihar egy pohár vízben.

Mindazok tehát, akik rosszhiszeműen visszaélnek ennek a szobornak a kérdéses helyzetével, alaptalanul riogatnak vele, felesleges indulatokat keltve, vagy épp zagya pártus ideológiák dicsőséges feltámasztását látják benne, szóval minden ökörséget belemagyarázva egyszerűen áthazudják valaminek ezt az emlékművet, és mindazok, akik közvetve vagy közvetlenül, de kicsit is asszisztálnak ehhez a fejetlenséghez, nos azok most nézzenek magukba, de mélyen, aztán pedig húzzanak a büdös francba. Köszöntem.