APRÓ

Hm, szóval a Szépmű kiállítást meghosszabbítják egy héttel. Hajrá, mindenki, irány!

Amúgy semmi extra, ma ragyogó nap volt, és mert ragyogott a nap, nagy sétát tettünk, elmentünk a Fővám téri piacra és csináltam isteni, zsenge besameles spárgát. Hmmmmmm..... Az jóság.

SZÉPMŰVÉSZETI FOLYT KÖV.

Szóval a tegnap ígért post a kiállításról...

Mikor először láttam a Degas-tól Picasso-ig kiállítást, még február elején, iszonyatosan belelkesített. Annál is inkább, hogy a Botticellitől Tizianóig kiállítással egy napra sikerült időzítenem a látogatást- reméltem, hogy megoldható és igen, belefért- szóval az után a tárlat után üdítő volt ez, a kétteremnyi szolid, okos, összeszedettség.

Az a fajta tülekedés, ami a Botticellin volt tapasztalható, az a levegőtlen tolongás, mind kivédhető lett volna, ha nem akarnak 500ezer képet egymásra halmozni- amelyek csúcsdarabjai egyébként, kivéve talán a maniersiták és a Tiziano terem- amúgy is a Szépművészeti állandó kiállításáról származtak. Persze, ez nem baj, sőt, csodálatos, hogy a Régi Képtár olasz gyűjteménye ennyire gazdag, néztem az arcokat, ahogy sokan percekig álltak megbűvölve Ghirlandaio Szent Istvánja előtt. Lehet, hogy az állandó gyűjteményből, a sok aranyozott oltártábla közt máskor nem ragyog ki ennyire, és még a rendszeresebb múzeumlátogató is most csodálkozott rá először a mi Giorgioné-nkra és Correggio-nkra, nem tudom. A képi tobzódást, a helyszűke miatt egymás fölé-alá-mellé helyezett festmények befogadását pedig még az is nehezítette, hogy minden teremben csak 1-2, viszonylag hosszú szöveges ismertetőt helyeztek el a korról, az egyes festőkről- és értelemszerűen mindenki ezek előtt tolongott, alig lehetett odaférni egy-egy képhez; pedig aznap is hétköznap mentem...

Ezzel szemben a Degas-tól Picasso-ig esetében, már az első látogatásom során azt éreztem, hogy valami nagyszerűt, soha vissza nem térőt kapok. Az egész kiállítás és az, hogy a Puskin Múzeum itt van, Budapesten, mennyi rengeteg idő és politikai csatározás után, de közben a képek csak vannak és hatnak, és látszólag háborítatlanul túlélnek mindent, és látom Matisse kékben-sárgában tobzódó Sarkantyúvirág-ját és csak néz rám a falról Rousseau ábrándos szemű fehér lova, és az egész annyira hihetetlen... Mindaz, ami mögötte van. Kicsit megvilágítom.

A kiállításokat általában szakmai szemmel nézem. Egy szimpla látogató talán elmegy mellette, de engem mindig baromira érdekel (főleg, ha tetszett, amit láttam), a kurátorok, szervezők, támogatók listája. Hogy ki által, kinek az ötletéből, megfeszített munkájából van most itt az, ami, mert ez nagyon fontos.

A Degas kiállítás főkurátora egy őszöreg orosz néni, Irina Antonova, hosszú- hosszú évtizedek óta a Puskin Múzeum igazgatója, idén ünnepelte 92-ik (!) születésnapját. Wow.

A hányattatott múzeum intézménytörténete is izgalmas. Az egyszerűen dizájnolt honlap angol nyelvű tájékoztatója császári alapításról ír, majd teljes egészében kihagyja az 1919-es eseményeket (jóllehet, a mostani kiállítás alapja is a francia festészet egyik legragyogóbb időszakában, a 19-20-ik század fordulóján született orosz magángyűjtemények ekkori államosításából született). A '40-es évek története is elintéződik néhány Szovjet-Oroszországon belüli intézményi átrendezéssel, majd néhány szűkszavú mondat: 'From 1949 to 1953 the exposition of the Museum has been curtailed. The complete building was occupied by the huge "Exposition of Gifts to Joseph Stalin from the peoples of the USSR and foreign countries".' A Sztálinnak juttatott "ajándékok" mellett itt megemlíttetik, hogy a szovjet katonák "megvédték" (sicc!) többek közt a Drezdai Képtár anyagát is a második világháborúban- tehát ide kerültek azok a műkincsek- majd ezen szimpla kijelentés után újabb elegáns, 30 éves ugrás az időben és az emlékezetben.

Semmi, csak egyszerűen érdekes az egész, hogy ki, hogyan, mire emlékszik.

Hogy a Puskin Múzeumnak még mindig ez az asszony az igazgatója. Vajon a Drezdai Képtár is hálás a hős szovjet katonáknak, amiért megvédték a festményeket? Azoknak a képeknek a legnagyobb része sosem tért vissza Szovjetúnióból...Vajon Scsukin, Tretyakov, Morozov és mindazon gazdag textil-és cukoripari nagykereskedők és családjaik, akiknek a magángyűjteményét most Budapesten kiállították, ugyanolyan hálásak lennének? Amiért nekik menekülni, bujdosni, kifosztatni és meghalni kellett az anyagi és társadalmi helyzetük miatt, többek között ezek miatt a képek miatt is... Ezek a jóizléssel válogatott festmények valaha lakószobákban, magánemberek ebédlőinek falán függtek, békés, teázgató nagynénik gyönyörködtek bennük napos vasárnap délutánokon, értékes szerzemény voltak, befektetés, kincs, megbecsült magántulajdon; most legalább mindenki láthatja őket.

Nem akarok ítéletet mondani, aki járt a National Gallery-ben vagy a Louvre-ban és sosem gondolt arra, hogy "ezek a franciák/angolok etc.-folytatható a végtelenségig, szóval hogy háborúkban mi mindent összeloptak"- az most úgysem érti, miről beszélek. Mert hogy Napóleon is végigrabolta Európát, és ki mindenki még, és a szovjet bűn nem lesz nagyobb csak azért, mert a közelmúltban történt, csak borzongatóbb. Most úgy megérintett a történelem szele...

De persze a kiállítás nagyon jó, már írtam is. Érdemes megnézni, amiatt is, hogy kuriózum. És mert komoly áttekintést ad arról, hogy mi történt a festészetben az 1860-as évektől kb 1930-ig. Csak szösszeneteket villant, minden csak jelzésérték, egy Sisley, egy Toulouse-Lautrec, Renoir, két Monet. De minőségben mindezt. Egyetlen van Gogh, két Gauguin. Csak hogy lásd, hogy ne felejtsd, hogy ez is ott volt, és ő is akkor. Könnyedén végigvezet az időn, okosan, szűkszavúan, csodás képeken át (mindegyik mellett rövid ismertető). Látható még pár napig.

A Múzeum boltban pedig hatalmas leárazás van, 7-8 ezer forintos albumok 990 forintért. Lefotóztam nektek a tegnapi szerzeményt, nem egészen 2500 forint.. :)

SHORT AND QUICK- PROGRAMAJÁNLÓ

Az első családi indíttatásból- unokatestvérem itt táncol. Szombat este 17.00, Hagyományok Háza, TÓTÁGAS TÁNCEGYÜTTES, somogyi táncok, szerintem jó lesz, igyekszem menni.

A másik pedig a Szépmű vasárnapig látható kiállítása, ami a megtévesztő Degas-tól Picasso-ig címet viseli. A népcsalogató névsor helyett korrektebb lenne pl. a Corot-tól Léger-ig, de az nyilván nem szól ekkorát. :) Szóval a kiállítás csodás, klasszul összeszedett, színes, okos, szellős, mégis teljesen átgondolt, abszolút kiforrott, de látogatóbarát, stb., szóval ma megyünk Ronnal ebben az évben másodszor. :) Nagyon tetszett, még majd írok róla, de most tényleg rohannom kell. Bye.

GYÁSZ ÉS FEHÉR ORCHIDEA

Fehér orchidea volt Anya esküvői csokra, fehér orchidea volt a koszorúnkban; ugyanott vettük.

Az jutott eszembe a napokban, hogy az ember elköltözhet, élhet másik országban és lehetnek gyerekei másik földrészen, OTTHON mégis ott van, ahol az Apja sírja. Jó esetben. A halál determinál, földrajzilag is, nem tudom, gondolt-e erre Heidegger.

Sokan voltunk a temetésen, egy gyönyörű, zöldellő völgyben, körülöttünk harsog a tavasz, zöldben-sárgában-aranynapfényben ordít az élet, mi csak állunk a sír mellett, többszáz barát, rokon, a földön úsznak a koszorúk, csokrok, a miénk az egyik legnagyobb, vagy ötven szál fehér orchidea. Szegény Apám nem tud sírni, Nagyapa hangosan káromkodik, így szakad ki belőle a bánat. A temető két oldalán búzaföldek, a harmadik oldalon elzárt kert, hortus conclusus, benne hat-hét, békésen legelésző bárány. Ez tetszene Neki, tudom.






Utóbbi fotó Nina albumából (Szalajka).

DE PROFUNDIS

A fasz kivan, az élet meg röhögi.

SZÖSSZENET A NAPBÓL

A volt pasim ex-csaja a munkahelyem utcájába költözött.
Vajon mér' kell ezt nekem tudni?

A REMÉNYHEZ VALÓ JOGRÓL

Két darab egész estés filmet sikerült abszolválni az elmúlt 20 órában, ami, tekintve, hogy mellette dolgoztam, ettem, voltam a Szódában meg a New York Kávéházban is, szerintem, nem rossz eredmény. Magamhoz képest, úgy értem.

Az imdb dobogós Remény rabjait nagy rákészülés után sikerült végre újra megnézni, sok minden már nem rémlett kamaszkoromból. Az ötvenes-hatvanas évek börtönvilágának minden kiszolgáltatottságát és brutalitását, a farkastörvényeknek és az ököljognak alárendelt ember teljes magára utaltságát iszonyatosan erősen megragadó alkotás, szinte nyomja a mellkasod, olyan lefojtott és levegőtlen az az egész kilátástalanság, amiben a foglyok éltek; emberi jogok, méltóság, mindez csak hablaty, a holdban van még a mi felvilágosult, nyugati demokráciánk az összes írott törvényével. A rendőr is papírról olvassa, újdonságként, a Miranda jogot, remélem, megvan a kép :)

És hát ugye, az erkölcsi mondanivaló sem maradhat el, 'all we have is hope', ahogy már a B5-ből is tudjuk, ez tart életben, egyedül ez segít, a szaron is átúszni a kéklő óceánig, mert a remény szabaddá tesz, ámen.

A másik meg a Bibliotheque Pascal volt, Hajdu Szabolcs (Tamara!) szemledíjas filmje, ez épp fordítva közelít. Mintha a csodás mesék, színes illúziók világa volna az igazság, a fejből, szívből, éjszakai álmokból kivetülő tarka képek, amiken éppen csak átsejlik a valóság. A színes- mázas asszony-álmok varázslata a magányt, a kiszolgáltatottságot, a prostitúciót takargatja, amit nyilván így elviselni könnyebb.

Változatlanul nem akarom tudni, mit csináltak azzal a porszívóval, de az utolsó pár képkocka olyan erőset üt és úgy rúg vissza a székbe (csizmás lábakkal gyomorba, mondjuk), hogy azt még napok múlva is érzed, az tuti.

Ezt meg csak kiteszem, mert Marci kérte; nagyon jó hír, de amúgy bárkivel fogadok, hogy novemberre egy darab se lesz a könyvből, garantálom. Ez a fiú már ÚGY megérdemelte, ahogy senki. Olvassátok!

*A reményteli, tavaszi almavirágok Anyuék kertjéből valók. Copyright.

HÚSVÉT

Pilinszky János: Introitusz


Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kuatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétül minden kreatúra?

A bárány az, ki nem félközülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

A Feltámadt Krisztus dicsőségében, áldott Ünnepet kívánok!

A mai nap számomra versekben merítkezéssel telt, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Radnóti. A hangulat pedig főleg ez. Az argenín csoda, Mercedes Sosa énekli a nem kevésbé csodás chilei Violeta Parra szerzeményét. Szívszaggatóan szép, köszönet az életért.

A dalt egyébként Özpetek Le fate ignoranti c. filmjében hallottam először, ami néhány apró bakitól eltekintve remek film. Elgondolkodtató, mégis friss és humoros, rengeteget elmond szeretetről, szerelemről, birtoklásról, kusza emberi kapcsolatokról, de igyekszik elkerülni a kliséket. Szóval erősen ajánlott. :)

A tojásokat tavaly festettük a Húgommal.