TITKOK BIRODALMA

Ma ismét voltam nőgyógyásznál. Kaptam beutalót vérvételre és EKG-ra, kell szedjek terhesvitaminokat, beszélni a kerületi védőnővel, hogy állítson ki kiskönyvet. Csupa izgalom.

Amúgy meg olvasgatok, az is izgalom, főleg, ami a későközépkor kusza, átalakulóban lévő világrendjét illeti...

Teljesen beleástam magam a korba, s mindezt a dán szerző, Theun de Vries könyvének hatására. Újraolvastam A középkor alkonyát is a héten, este pedig szintén újraolvasásra kerül Eco-tól Az új középkor. Tenger időm van és addig sem kell szakdolgozni :)

Szeretem a dánokat, Karen Blixen és a Nobel-díjas Johannes Vilhelm Jensen már régóta nagy kedvenc, s hála a csodálatos Polar Kiadónak, Waltari mellett már egyéb, itthon kevésbé ismert finn, svéd, dán és norvég szerzők is a polcaimra kerülhettek, mégpedig nem is akármilyen kiadásban. A festőművész férj, Márton A. András, aki önmagában is kiváló és a kollázst, mint műfajt egyszerűen csak neki találták ki, gyönyörű, ízléses borítót tervez ezeknek a tartalmas műveknek.

Ettől függetlenül, Theun de Vries-t nem ismertem, a Titkok birodalma pedig albérletről albérletre járt velem, míg most újra előkerült.

Egy XV-ik századi, németalföldi festő életéről szól a történet, ehhez ki nem mondva talán Bosch lehetett a minta, ennek nem olvastam jobban utána, de az ő életéről viszonylag keveset tudunk, viszont a festményein ábrázolt apró kis démonok, ijesztő, torz, groteszk lények évszázadok óta foglalkoztatják a művészettörténészeket, mint a későközépkor vallásos, babonás érzületének kivetülései és a gonosz táplálta bűnök, gyarlóságok egyedi perszonifikációi.

Ez a könyv nagyon sokat visszaad azokból a hangulatokból és abból az életérzésből, amit a későközépkori Németalföld életérzéseként Huizinga megfogalmaz.

Az élet feszültsége, a népünnepélyek, felvonulások, az ez alatt kitörő tűzvész, ami csaknem elpusztítja az egész várost (ma ilyen is elképzelhetetlen), az elemeknek, egyháznak- inkvizíció és a megmerevedett társadalmi formáknak teljesen kiszolgáltatott ember vergődéseit mutatja meg.

Az is nagyon beszédes, hogy Hintham mester kiválóan képes ábrázolni a pokol bugyrait és a legmélyebb szenvedést a vásznain, mindenki csodálja lidérceit és ördögi démonait, de a mennyországról valahogy nem képes egyértelműen pozitiv képet festeni. Felbomlik a hit s a vallás oszthatatlan egysége. Eretneknek, mégis bűvösnek és csábítónak érzi a felvilágosult festő az adamita tanokat, ami a mennyország boldog üdvösségét hirdeti, de a keresztény dogmatikával össze nem egyeztethető módon.

Hosszú élete során számtalanszor kérdések és válaszutak elé kerül, a szabad alkotóművész és megbecsült, tehát jól megfizetett kézműves mester életének kettőssége nála is megjelenik, hisz ebben a korban a főképp gazdag arisztokraták udvaraiban működő, erősen korlátozott festők nem csak témaválasztásukban voltak kötöttek, hanem az említett kézműves tudományokban is jeleskedniük kellett. Festettek hóráskönyvet, térképet, de készítettek szemet gyönyörködtető, vásári csodamasinákat, feldíszített, festett-faragott diadalkapukat a jeles alkalmakra összegyűlt nemesség mulattatására. Előszeretettel mondják, hogy az individualista művész majd csak a reneszánsz szülötte lesz, de azt gondolom, nem szabad elfelejteni Michelangelo pápákkal vívott harcát, vagy azt, hogy még a barokkban is mennyire alkalmazott az egyházi művészet; de az alkotók társadalmi elismertsége kétségkívül emelkedik a középkoréhoz képest.

Tetszik a könyvben, hogy a történet mennyire törekszik a valóság szépítetlen megragadására, halál, betegség, barátok elveszítése, szinte magányos öregség. Nem idealizál, csak elmeséli sorban, hogy s mint történtek a dolgok ezzel a Hintham mesterrel, de mégsem érzem rajta azt a fajta huizinga-i pesszimizmust, ami szerinte a későközépkor megmásíthatatlannak hitt világképét belengte. Sőt.
Valóban borzongató végignézni pár XIV-XV-ik századi festményt. Az emberek egyáltalán nem mosolyognak, melankólia, mélabú látszik az arcokon, összeszorított szájak, passzív szenvedés. Ebben a könyveben azonban nem beletörődés van, hanem valahogy belesimulás a dolgokba, alkalmazkodva ahhoz, ahogyan mindezek a dolgok vannak, de pont ezért nincs is min keseregni: házasság, szerelem, barátok, az embert sok minden megéri, de valahogy így van jól. A könyv vége pedig szerintem kifejezetten idilli, az alkonyatban, a sünivel. De amúgy ezt nem volt szándékomban elmesélni. :)

NYUGI

Rég írtam, nem is volt igazán kedvem.

Nem tudom, mi van, zűr és káosz, amit nem szeretek. Szekrényt vásárolunk, szervezkedés, ez az egész esküvő dolog, olyan erőltetett és nehézkes.

Hihetetlen, hogy az ember elképzel egy életet, magának és a párjának, férj, gyerek, kutya, mittudom én, a valóság meg csak beleszarik.

Tegnap viszont hallottam a kicsim szívét dobogni, az első ultrahang. Azt hiszem, ezért megérte, minden eddigi... :)

Jó lenne nyugalomban lenni, mint hétvégén. Somogyban voltunk, csodás volt.

A mellékelt kép a Szász Íriszkertben készült, Szennán, ahol a tulaj kb 600-ra saccolja a virágfajtákat. Mesés illat, színkavalkád, szemet gyönyörködtető- vásárolni is lehet, Szász Úr igazán nagyon kedves és készséges.

Megnéztük a Kulcskeresőket a Csiky Gergely színházban, és Miklós kedvcsinálójának hála, elmentünk a lábodi Vidraparkba is, ahol láttunk szuper szárcsa-csatát, teknősöket sokat, kishattyút, édi vidrákat, hatalmasat sétáltunk a zöldben a tavak között. Olyan nyugalom volt, napsütés, idill.

Aztán most vissza a Büdöspestre, minden megint taposós, szaladós, rosszul vagyok a szagoktól, a felázott járdán gőzölgő kutyahugy és a szmog ránehezedik a mellkasomra, a rosszullét kerülget délutánonként, pedig már likvidáltam a kávét, a levest, paradicsomot, narancslét, az összes citrusfélét és a csokoládét is, de a hányás, mint minden esti program, beköltözött az életünkbe. Nem tudom, mit csinálok rosszul. Lehet, hogy túlaggódom a dolgokat, de szeretnék én is boldog, önfeledt, magabiztos kismama lenni, mint mindenki más körülöttem, de valahogy nem megy. Félek, hogy szarul csinálom. Lehet ezt? Nem szedek vitamint, folsavat, nem tudom, jó ötlet volt-e 40 km-t biciklizni szombaton és lemehetek-e este futni a kertbe. Mit egyek és mit ne, hogy jó legyen a bébinek és végre megszűnjön ez a hányinger. Ma majdnem vettem kisrugikat a Skálában, 50 százalékos leárazás van. Aztán persze mégsem, mert a méretet sem tudom, az ujjatlan kis izék, lehet, hogy az első nyárra, mire hordani tudná, már az összeset kinövi. olyan bénának érzem magam. De vettem Utónévkönyvet Ronnak, örülni fog. Pedig úgy gondolom, nem a névválasztás volna most a legsürgetőbb, de mi már csak ilyenek vagyunk...

ÚRI MURI

Pedig az Úri muriról akartam írni.

Arról, hogy megnéztük múlt héten a Nemzetiben Ronnal- valószínűleg hosszabb ideig az utolsó előadást, hisz az egyik főszerepben a kiváló színész, Stohl András játszott, de az igazgató is mélyen elítéli a tettét- úgyhogy hello, de én még le akartam írni, hogy épp Ő mennyire nagyon jó volt a szerepben, és hogy milyen nagyvonalú a díszlet, jól válogatott a zene és helyükön vannak a zenészek, és hogy mennyire de mennyire szeretem Móriczot, de most valahogy az egész érvényét veszti. És nem azért, mert Stohl egy állat és minek ajánlgassak olyan darabot, amit mostanában ilyen szereposztásban úgysem fognak játszani (azért ez így igaz), hanem mert történt valami sokkal fontosabb, valami tényleg óriási...

Hm, kétvonalas. C, naná!!
Nem számítottam rá és vártam, meglepődtem és iszonyatosan megijedtem, biztos voltam benne, hogy tévedés és most már nem is tudom, hogyhogy nem vettem észre előbb. Mindig azt képzeltem, hogy ez akkora csoda, olyan óriási fizikai változás, hogy lehetetlen, hogy az ember ne vegye észre. Már hogy egy NŐ, értitek. És persze, teljesen biztos voltam benne, hogy ÉN észre fogom venni, elsőre tudni fogom, hogy így áll a dolog.
Aztán most már látom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Sokkal finomabb, bonyolultabb az egész. Nem egy nagy durr, ami durván megváltoztatja az életed, egyik másodpercről a másikra, nem egy ordító felismerés, hanem valami tapintatos, pici csoda, ami csak jön, belopódzik halkan, párnás kis macskatalpakon, vagy méginkább lehulló pihe valami angyalszárnyból, ami puhán landol, szó szerint az öledbe.
Amikor ezt megértettem, az is eszembe jutott, hogy most majd talán jobban megértem az anyámat. Vagy elfogadóbb leszek vele, legalábbis, nyilván azt remélve, hogy majd az én hibáim és baklövéseim is elnézi majd nekem az én szerető, türelmes gyerekem, hisz mindent csak szeretetből tettem. Gyerekként nagyon nehéz elfogadni ezeket a dolgokat, elnéző lenni, ha ránk akarnak erőltetni valami olyasmit, amit mi nem szeretnénk, merő jószándékból. Ehhez felnőttnek kell lenni, de lehet, hogy anyának?

Persze, felesleges így előre szaladni, és osztani az észt, mintha most már tudnék bármiről értelmesen gondolkodni. Az az igazság, hogy csak jár az agyam mindenféléken, csapongnak a gondolataim szerte, és fogalmam sincs, hogyan tovább. Éjjel fekszem a takaró alatt, egész nap fáztam és most olyan, mintha lázas lennék, forró az egész testem, ég a szemem és azt érzem, meggyulladok. Folyamatosan éhes vagyok, de úgy, hogy a semmiből rám törő éhség percek alatt szinte rosszullétig fokozódik, ha nem eszem valamit, de úgy, hogy teljesen elgyengülök tőle; nagyon ijesztő. Tulajdonképp ezért is csináltam meg a tesztet. Emiatt az éhség miatt. Sosem éreztem ilyet előtte. Mellfeszülés, hasfájás. Ez már klasszikus- tudom meg a netről.

Amúgy pedig napok óta teljesen zizi vagyok, nézegetem a testem ívét a tükörben és gusztálgatom a profilom, amin nyilván az ég világon semmi sem látszik, de ez nem akadályoz meg abban, hogy pár perc múlva újra arra ne menjek és a szoknyát a pocimra simítva újra megnézzem. Hátha így. De persze még mindig nem. Nem baj. Pozitív. :)

FE-FE-FESZTIVÁL

A Ráday utcáról kisétálva akadtam rá a kis információs pavilonra, ami teliplakátolva, büszkén hirdeti, hogy idén júniusban, immár 16-ik alkalommal (!), megint megrendezésre kerül a Ferencvárosi Fesztivál, a FeFe.

Nagyon jó emlékeim vannak a fesztiválról, különösen a csodálatos Bakáts téri templomi hangversenyekről, amik nem mellesleg, teljesen ingyenesek. Akkor pedig különösen belelkesedtem, amikor felfedeztem, hogy idén Handel (hol van itt Umlaut?) Messiása lesz soron, ami egyszerűen annyira csodálatos, megunhatatlan, energikus, ujjongó és életteli darab, hogy mindig óriási élmény hallgatni. Amikor pedig a kórus rákezdi, hogy "Gyermek adatik nékünk és Fiú születik nékünk" és nem tudom, "nevezzük majd" blabla "Ő lesz majd" 'Wonderful, Councellor, the Everlasting Father, the Prince of Peace', na, hát az a rész maga az eksztázis... És ennek tetejébe, a szereposztás majdnem megegyezik a tavalyival, amikor is a ritkán hallott Schüz-féle Máté passió volt soron. Azt gondolom, ami akkor nem okozott nekem csalódást, most is kiváló lesz.

Egyébként, idén valahogy mindenki fesztiválozik. Vagy csak én lettem sokkal nyitottabb az egészre, nem tudom, de mintha a csapból is az folyna, hol és milyen fesztivál volt-van-lesz, lépten-nyomon ilyen információkba botlok.

Az Őrség idén is tobzódik, épp csak véget ér a Győrből leköltözött Mediawave, s máris kezdődik a Virágzás napjai, ami azért is különlegesen kedves a szívemnek, mert évekkel ezelőtt épp ott láttam egy máig is legkedvesebb színdarabomat, A bogyósgyümölcskertész fia c. fantasztikus előadást, ami tulajdonképp egy Háy János írásából összeállított egyszemélyes produkció, Rátóti Zoltán előadásában. Háy eleve jókat ír, de ez valami annyira hihetetlenül hangulatos volt, biztos a hely miatt is, az egész pajtaszínház, eleve megadta a kellő intimitást, de ahogy Rátóti másfél órán keresztül, teljesen egyedül éberen tudta tartani a figyelmünket, nevettetett, megríkatott, elgondolkodtatott, egyszerűen első osztályú, csúcsminőségű színház volt és kész. Utána szerettem volna itt Pesten is megnézni, kétszer csúsztam le róla, persze, azóta sem játssza sehol, pedig mindig figyelem a PORT-ot...

/Hú, nagyon belelkesedtem, most megnéztem, kiadták hangoskönyvben!! Hát én ezt most megrendelem, komoyan mondom!!/

És ha az ember ilyenekre gondol, akkor persze tolul fel a sok szép fesztiválemlék, a klasszikus Sziget, mezitláb táncolás az Ördögkatlanon, esőáztatta udvaron sátorozós Művészetek Völgye, ahol még szegény Cseh Tamást lestük, sörözés a VOLT-on, VilágVeleje, tánc, tánc, tánc. Jazzfesztivál, operafesztivál, néptánctalálkozó. Meg a jó kis szabadtéri színházak. Kaposváron, Kőszegen, Szombathelyen, Pécsett. Pálinkafesztivál Gyulán. Levendulaaratás Tihanyban, borfesztiválok. Balaton Sound! :) Hát ez klassz. Végre itt a nyár! Lehet sokat jönni-menni.

De nem is muszáj, merthogy itt, Budapesten van minden. Épp csak véget ért a Tavaszi, most lesz majd Ludovika, meg Urbitális, június elején Palotanegyed Fesztivál, csak kapkodom a fejem. És töltögetem ki az üres rubrikákat a naptáramban... :)

"ÓPUSZTASZER HAZAVÁR"

Avagy, miért is érdemes odamenni...

Nos, Ópusztaszer szerintem alapban must-visit place, hogy szofisztikáltan ocsmányul fejezzem ki magam, de aki megtekintésének valamiért mégsem érzi eleve szükségét, annak is csak ajánlhatom, mert tényleg megéri az árát.

A hatalmas területen rengeteg a látnivaló, a zöld mezőben szaladgálhatnak önfeledten a gyerekek, lehet piknikezni, sárkányt eregetni, üldögélni a kis tó partján és élvezni a jóidőt. A tavasz talán alkalmasabb is a látogatásra, volt szerencsém egyszer nyáron menni, hát, túl sok árnyas fa nincs a park területén- esélyes a hőguta...

A méltán híres, hatalmas Feszty-körkép, a gondosan épített terepasztallal és a hangeffektekkel még a kidolgozott számítógépes szimulátorokhoz és háromdimenziós grafikákhoz szokott páromat is magával ragadta, úgyhogy azt hiszem, az emlékhely e rangos látnivalója keveseknek fog csalódást okozni. Most újították fel, akárcsak a neki otthont adó épületet, ahol azonban még javában folyamatban van a munka.

A másik, ami rögtön rabul ejti az embert, az a pár, Csete György-féle jurtaépítmény, amikben különleges kis kiállítóterek rejteznek. Remélem, elnézitek nekem- aki az organikus építészet bolondja vagyok- hogy ezt a posztot csak és kizárólag az ezekben a terekben készült fotókkal csinosítottam... (az emlékpark honlapján bárki kaphat ízelítőt a többi látnivalóból is, persze). Szóval, ezekben a csuda kis épületekben- a nyers fenyő installációs elemeken megcsillanó napfény játéka mellett- változatos kiállítások is láthatók. Erdészeti-, bányászati-, mezőgazdasági-, malomipari,- növény-és állattani kiállítások, az egyik jurtában pedig apró makettek vezetnek végig a magyarság kronologikus történetén ("kicsinyke" baki, ahogy elsikkad a 2 nagy háború, ennek nem tudom, mi az oka, bizonyára nem fért ki- :) na jó, szóval Attila története meg 2 vitrint is kapott, de ettől persze még bőven szerethető a hely).

Személyes kedvenc a Skanzen, ami tulajdonképpen egy egész, kisebb falu. Annyira igazi, ahogy a főkötős, köténykés asszon'kák szögedi dialektbe' trécselnek a házak előtt, hogy az valami csuda. Ők volnának a teremőrök, vagy mik, de terem persze nincs, már olyan, ahova teljesen be lehetne menni, csak bepillantani lehet a házakba, ahol komplett szobabelsők és konyhácskák tárulnak az ember szeme elé, minden apró mindennapi kellékkel és használat tárggyal felszerelve, szóval ezen installációk őrizői ők- amúgy bármi kérdésre készségesen válaszolnak, de leginkább összesereglenek valahol és önfeledten kacarásznak, ízesen pletykálkodva. A tanyasi iskola kertjében épp hagymát duggatott egyikük, a másik meg a tornácot seperte, mikor mentünk...

A kertekben virágok és már elültetett retek és saláta, az udvaron libák és tyúkok, drót mögött pulyka. Apró szatócsbolt, kapható petúniamag, kokasnyalóka, medve- és krumplicukor, kávé, üdítő, ami épp kellhet.

Ron kedvence a gyönyörű, XIX. század végi malomépület volt, tényleg öröm volt nézni az arcát, ahogy igyekezett felfedezni a hatalmas szerkezetet mozgató elemek működését.

Mindkettőnket teljesen elvarázsolt az 1879-es szegedi nagy árvíz katasztrófáját terepasztalon (!) fény-és hangjátékkal érzékeltető bemutató. A napszítta bőrű, vízkék szemű asszony maga is teljesen drámai hatást keltett, amikor egyszercsak odalépett hozzánk, hogy pár percen beül kezdődik ez a bemutató, érdekel-e minket. Nem is volt esély nemet mondani. Komolyan olyan katartikus volt, hogy kirázott a hideg.

Emellett a ház mellett látható a Tisza szabályozásának történetét bemutató terem, de berendeztek egy századvégi postahivatalt, jegyzőséget is, láthatók a park területén régi munkagépek, mozdonyok, lehet sétálgatni a kitáblázott erdei tanösvényen, van lovasbemutató, íjjászkodás, egy egész legelésző birkanyáj, 12. századi bencés monostor romjai, a tiszai halászat történetét bemutató, és a csónakkészítés rejtelmeibe is beavató kis tárlat, szóval én nem is tudom, komolyan, hogy mi mindent hagytam még ki... :)

Szóval örömteli az egész, hogy nekünk ilyen van. Ennyire sokszínű, barátságos, a történelmünket, kultúránkat, a mesterségeink, és kicsit a művészetünk történetét is bemutató kiállítás, egy park, ami úgy érzem, mindenféle üres mellveregetés nélkül, nem hivalkodóan és kellemetlen szóval: "magyarkodva", de mégis büszkén és őszintén mutatja meg, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mi az, ami a miénk, hova tartozunk és mitől vagyunk azok, amik.

Az a végtelen tágasság is tetszik benne, hogy érzi az ember, még mennyi mindent megmutathatna. A táncainkat, a viseleteinket, többet a hagyományokból, a tojásfestésből, a csipkeverésből, de nem csak feltétlen ilyen etnográfiai dolgokat. Nem tűnik befejezetlennek, inkább csak nyitottnak és bővíthetőnek. Ha lesz majd pénz, idő, szenvedély és eltökéltség, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark otthont adhat további tárlatoknak is, tulajdonképp a műfaj és a tárgy legszabadabb és legváltozatosabb módján, bármiféle értékőrzésnek.

Hetekkel azelőtt, hogy Ópusztaszerre mentünk volna, erre a múzeumra adtam a szavazatomat és most, hogy újra visszamentünk, megint megbizonyosodtam arról, hogy méltán.

És igen, ezért most a címet is úgy gondoltam, ahogy :)

ANYÁK NAPI

"Orgona ága, barackfa virága,
Öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára, illatosan!

Zúgja az erdő, susogja a szellő. Üzenik az ágak, lombok: légy te mindig nagyon boldog, Édesanyám!"

No, MA mégsem kaptok Ópusztaszer beszámolót, arra még várni kell cseppet.

Helyette, az Anyák Napja tiszteletére- az elmaradhatatlan virágtenger mellett- kedvenc gyerekdalocskámmal nyitottam, és most további verssel folytatnám inkább.

A vers örömtől áradó, tavaszi himnusz lesz, egy sokat megélt költő, egy olyan Édesanya tollából, aki csodálatos verseket írt az anyai szeretetről, szívszaggató rigmusokat a harcba küldött katonafiúkról a szeretkezz,neháborúzz jegyében, aki szocdem zsidóként egyaránt "élvezte" a horthysták és komcsik őszinte megvetését, sanyarú életének csendbe fojtott, versbe sírt éveire pedig egyetlen emlék-vagy utcatábla sem emlékeztet Budapesten, noha idén májusban lesz 120 éve, hogy megszületett.

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelteti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés...tavasz!

Egyébként, ha így visszagondolok, Édesanyám nagyon szerette Várnai Zsenit, volt egy időszak, amikor sokat mondták, pl. versmondó versenyeken a lányok, akárcsak Szécsi Margit; szinte divatja volt. Talán nem annyira "elvont" líra az övé, egyszerűbb szavakkal és képekkel megragadott, de nem kevésbé pátosszal telt költeményei az anyaság, az asszonylét öröme és fájdalma mellett nagyon gyakran szocális kérdéseket feszegettek, ezért is lehetett "felkapott", hisz a csüggedt munkások vagy épp az éhezők, a munkanélküliek nyomoráról írt egy olyan korban, amikor az egész problémakör talán még égetőbb volt, mint manapság- bár, sajnos "jó" úton járunk ebben is....

Pénteken a Vasas Művészegyüttes egy könyvbemutatóval egybekötve emlékezett meg Várnai Zseniről, a Kőfaragó utcai könyvtár színháztermében, idén nem is utoljára.
Az esemény házigazdája a pirosnyakkendős, nembajígyisszeretjükaverseit Baranyi Ferenc volt, aki a hely és a nyakkendője színéhez is méltóan be-beszúrt egy odaillőnek ítélt politikai bökőt az értő és érző nyugdíjas közönségnek- had ne mondjam milyen jellegűeket- az átlagéletkor 72.
A 2 háború közt is kedvelt, tehát most is kötelező énekkórus után a Várnai Zseni műsor részeként a sajátságos hangú, megkapó Kassai Franciska énekelt általa megzenésített verseket, továbbá Lukácsy Katalin és Petzkay Endre színművészek szavalták a költőnő verseit, élettel töltve meg a poros és levegőtlen teret. Szentimentális és kicsit pátoszos volt az egész, de nem egyértelműen rossz. Kicsit poros és fáradt, de úgy éreztem, ők elhitték, átérezték, amit mondtak, sőt, a nénik jó része könnyezet a körülöttem lévő sorokban-na jó, inkább ezt sirassák, mint Isaurát-gondoltam, a háború rossz, hogy a fiúkat meghalni küldik rossz, hát sírjanak, rendben.

Szívemnek kedves, meglepő pillanat volt, ahogy Várnai Zseni unokája lépett a színpadra, és mesélni kezdett a közönségnek nagyanyja életéről, ill. arról a hagyatékőrző munkáról, amit ő fejt ki, s aminek részeként például hamarosan digitalizálják és interneten is hozzáférhetővé teszik a költőnő verseit.
A fent is említett- egyébként Baranyi által megfogalmazott felvetésre pedig- miszerint ma sem díszíti emléktábla Várnai Zseni lakóházát, az unoka azzal torkolta le az ismét politikai felhangokra célozgató, öreg költőbácsit, hogy ennek ugyan a világon semmi köze sincs politikai előjelekhez- az előzők se tettek a dologért, a mostaniak sem fognak tenni, a képlet elég egyszerű...

Szomorúságosan kevés tényadat áll rendelkezésünkre a huszadik századról.... Ti is így érzitek? :(

Ha csapongónak és összefüggéstelennek gondoljátok ezt a posztot, az bizony nem tévedés. A hívószavak alul lelhetők, de ha nem segít, összefoglalhatom:
olvassatok verseket a napfényes, virágzó tavaszban, ha már elmúlt ez a sanyarú huszadik század, s Isten áldja az Édesanyákat! Hát kb ennyi. :)

SOMVIRÁGGAL, KAKUKKFŰVEL

Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó;

fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,

árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,

menni, mendegélni,
este hazatérni:

fűzfalovon kocogva,
fűzfasípon tutogva,

somvirággal,kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.

Kányádi Sándor verse.

A kép ugyan nem somvirág, de nagyon sárga és nagyon koratavaszi. A vers pedig olyan kicsattanó és vidám, mint ez az ébredő évszak- vele én is. :)
Észrevettétek, hogy hetek óta, állandóan virágokat posztolok ki, díszíteni az írásaimat? :)

Na jó, nesztek, itt egy havas téli is, virág nélkül, de kirándulós:

Idei!! Szinte hihetetlen, épp csak 3 hónapja készült, január végén, Kassán.

Szóval, azért nem csak tavasszal lehet ám kirándulni, de az tény, az ember lába most már kevésbé fagy le...

Tessék hát jönni-menni, sokat, hátizsákozni, sétálni, medvehagymát gyűjteni, régi templomokat nézni, piknikezni, olvasgatni a füvön és élvezni a napfényt! Annyi klassz hely van, kifele a városból. Persze, nem muszáj feltétlen Kassáig menni, Pesten és a közelben is akad bőven, számtalan csudaság, Mátra, Gerecse, Hollókő, Ócsa, vagy csak fel a budai hegyekbe, le a Lágymányosi öbölhöz, sőt, íme egy kedvcsináló kép:

az Orczy kertből.

Holnap pedig, csak hogy továbbra is kedvet csináljak, elmesélem- szintén sok képpel illusztrálva- kis ópusztaszeri kirándulásunkat. See you next time, guys! ;)