KÖTET

Nem vagyok az a nagy Könyvhétre, Könyvfesztiválra járó arc, bookline-on, bookself-en, antikvarium.hu-n bármit megszerzek pár hónappal később, jópárszáz forintot megspórolva, kényelmesen, nincs tumultus, lökdösődés, olvadás az ötszáz fokban csak azért, hogy halljak 30 egybefüggő mondatot is egy általam kedvelt írótól... Utoljára évekkel ezelőtt voltam a Nemzetközi Könyvfesztiválon, megnézni az öreg Eco-t, s azóta se. Nem vagyok ilyen módon kultúrpolgár, na.

Idén viszont nagyon szerettem volna kimenni a Könyvhétre, Marci kötete miatt, meg bátorításból és éreztetni, hogy igen, ez hatalmas dolog, hogy végre itt van, amit már nem is tudom hány éve várunk...

Árvíz, temetés, utazás, úgyhogy sajnos nem jött össze, viszont örömmel hallottam csütörtökön a kiadóban, hogy a kivitt 80 könyv utolsó szálig elfogyott! Grat.

Gyorsan vettem én is egyet a tetszetős, karcsú kis kötetből, amíg még kapható. (A borítófotó Dan Quigan munkája.)

Jóéjtpusziként pedig álljon itt az egyik kedvenc versem- immár kanonizált változata- egyenesen a kötetből:

Akit én halványkék

Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom,

csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember

hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák

bizonyos igazán gyönyörű estéken.

Szóval csak azon lepődtem meg, hogy pont ilyen.

Hogy pont olyan volt. Nagyjából tökéletes,

sármos, mélyhangú, kiegyensúlyozott, hogy

pont egy ilyen, akit én óra- és teniszcipő-reklámokba képzelnék,

akiből majd egyszer XY kolléga és jó apa lesz,

szóval amilyen én nem vagyok: ő mindenestül

olyan. Hát ezen meglepődtem. Persze,

még most is, ha találkozunk, kezet fogok vele,

tartva magam valaminek a látszatához

(ahelyett, hogy leütöttem volna rögtön az elején.)

Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam

sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön- így működsz.

És akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam.

Egy coffeeshop, egy pizzázó és egy gyorsétterem

egymás mellett sorban hirdette, hogy persze, innen

nyugatra is, délre is, keletre is jobb lenne minden,

csak itt ilyen álmosító és ízetlen az éhség.

Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék,

azután egyre világosabb lett.És fölnéztem, és halványkék volt,

mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról,

én a pólót rángatom rólad, még ma is.

ÁRVÍZ

Hallom a rádióban, végre vonul le az ár, napok óta negyven fok van, így lassan talán rendeződik a helyzet, ma elkezdik a pesti rakpartok takarítását is.

Ami most jön, talán még katasztrofálisabb, mint ami eddig volt. A házakat újjá kell építeni, az utakat, hidakat megjavítani, fertőtleníteni és végre kidolgozni egy olyan védekezési rendszert, ami biztosítja, hogy mondjuk az őszi esőzések során nem mossa el megint az ár ezeket a falvakat. Az újjáépítésben továbbra is lehet és kell is segíteni, de sajnos a vízben álló, rohadó búzamezőkkel, szétázott termőföldekkel, a levert cseresznyékkel és szétfolyt eperrel nem sok mindent lehet már kezdeni.

A sajtóban megrázó képek tömege volt jelen napra nap, szinte percről percre élhettük át a várakozást és a tragédiát, ha valahol a megfeszített munka ellenére mégis átszakadt a gát.

Számomra különösen siralmas volt hallgatni az elárasztott falvak polgármestereinek nyilatkozatait arról, hogy korábban nem kaptak engedélyt a Vízügyi Hatóságtól gátépítésre, vagy hogy hiába pályáztak, nem jött össze a pénz a megfelelő védelmi rendszer kialakítására. Ezeknek a dolgoknak nem így kellene működni, talán sok helyen kivédhető lett volna a tragédia.

Mint ahogy azt sem értettem, hogy a legtöbb karitatív szervezet, egyházak, mind a pénzadomány gyűjtését látták a legcélravezetőbbnek, holott nem vagyok biztos benne, hogy ez a legeredményesebb. Néhány vidéki Karitász, pl. Szombathelyen élelmiszer- és ruhacsomagokat gyűjtött, önkénteseket is szállított a helyszínre, ami nekem sokkal szimpatikusabb hozzáállás. Nyilván naivság a részemről, de azért adózom annyit és dolgozom minden második nap az államnak, hogy az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben végre valami értelmes dologra is felhasználja a pénzemet. Tudom, hogy a tűzoltók, a rendőri szervek, szivattyúk, mentőhelikopterek és az a rengeteg felszerelés költsége, a kiskatonák ellátása stb. mind nincsen ingyen, de ha ezen felül még adni tudok, szeretném, ha az utolsó fillérem is oda kerülne, ahova szánom. (S nem mondjuk 60 százalékban működési költségre menne el egy szervezetnél...)

Ezért vadásztam egy kicsit a neten múlt héten, hogy találjak Budapesten is egy olyan helyet, ahol a fizetésnap előtt megmaradt kis 20 ezer forintomból élelmiszert és ivóvizet vásárolva én is megtegyem végre azt, amit kötelességemnek éreztem. Így akadtam rá ezekre a srácokra, pedig Isten látja lelkem, nem vagyok egy nagy autós némber... :)

A gyömrői polgárőrökkel összefogva ez a kis blogközösség, most már az ország több pontján gyűjti az élelmet, pénzt, az éppen szükséges felszerelést, s nem mellesleg, napokon át pakolták a homokzsákokat is.

Az egész baromi egyszerű volt nekünk is, dobtam egy mailt Zsolának 3-kor, hogy akkor délután vinnénk pár dolgot, lehet-e; aztán bevásárlás, 5-kor pedig már le is pakoltuk náluk a sok ásványvizet, üdítőt, tartós tejet, konzervet, levesport, kávét, kekszet, mindent, amiről úgy gondoltuk, hasznos lehet.

Rengeteg adomány gyűlt össze országszerte, segélyvonalak nyíltak, hírességek gyűjtöttek, politikusok mentek a helyszínre és mindenki ott segített, ahol tudott. Hivatásos katonák, rendőrök, tűzoltók és a katasztrófavédelem munkatársai mellett önkéntesek százai pakolták a helyi lakosokkal együtt a homokzsákokat, vitték nekik az élelmiszert, ivóvizet, tiszta ruhát.

Azt gondolom, jelesre vizsgáztunk, emberségből, önzetlenségből, egymásra figyelésből. A pusztítás és a tragédia mellett szívmelengető arra gondolni, hogy számíthatunk egymásra és hogy a bajban mennyire összefogunk, akkor mindegy, ki honnan jött, milyen színű, hány iskolát végzett és melyik pártra szavaz. Csak a víz van, a pakolás, a szükség és a segítség, egymás értése félszavakból, közös cél.

Jól jönne ez máskor is, árvíz nélkül.

Az első fotót Mudra László (origo) készítette, a Bódva gátjánál, a másodikat pedig, a vízben álló zagyvarékasi sírokról Mészáros János/MTI.
Köszönet Nekik is, hogy dokumentálták és ezáltal elérhetővé tették számunkra a megrázó eseményeket!

HELYZETJELENTÉS, LUSTA VASÁRNAP

Vörös hazajött a tengerről, úgyhogy napok óta körülötte forog minden, de most valahogy nem is bánom.

Voltunk az Ezerteában a Váci utcában, amit egyre jobban szeretek. Nagyon tetszik a hangulata, a meghitt kis berendezés, puha fények és az a profizmus, ahogyan a teával bánnak, ahogy kihozzák őket, mindegyiket a neki kijáró cserép/üveg/fém/mázas és mindenféle edényben és csuporban, s mindig készséggel megmutatják, melyiket hogyan kell fogyasztani, meddig kell áztatni. Kellemes a kis udvara a bambuszokkal és szinte soha nincs tumultus, lehet vásárolni is, a honlapjukon pedig további érdekes adalékok és információk olvashatók az egyes teatípusokról.

Korábban a Potalába jártunk, ott meg az egyen-edények szép formáit szerettem, olyan jó volt a fogása, meg a kis halastavacskát, a kedves kiszolgálást, jó helyen is van, közel a Nyugati. A Vörös oroszlánba, hm. érzelmi okok miatt már nem nagyon megyek, amúgyis mindig sokan vannak, és annyira nem is szeretem azt az open office hangulatot, ahol épp a teázás intimitása veszik el. A Zöld teknős barlangja is ott van közel, de az meg olyan kis vicces, ezekkel az indián ruhákkal és kellékekkel, mindig sajnálom a lányokat, hogy ilyenben kell parádézniuk.

Felfedeztem tegnap egy szuper kis salátabárt is a IX-ik kerületben, de azt hiszem, erről most mégsem írok, pedig hatalmas volt a kísértés, hogy lefotózzam azt a répás-sajtos-stb. remekművet, amit a fiú a tányéromra kanyarított...
Látható tehát, hogy mennyire bosszantóan a kulináriára vagyok kihegyezve mostanában, pl. már most pizzát eszem reggelire- de remélem, ezek a kilengések írhatók az állapotom rovására :)

Tervezek írni egy postot az általam kedvelt, használt, rendszeresen meggyönyörködött gasztroblogokról is :)

Szóval itt van Vörös és ez most nagyon jó, nyugis kis vasárnap, a tegnap estét Fellini nézéssel töltöttük, a La strada zenéje gondolom, megint hetekre beköltözött a fejembe, de annyira nem bánom. Hát, ezek vannak.


A teafotó a neten kering, kismillió teával foglalkozó honlapon rajta van, próbáltam megtalálni szomorú gazdáját, de sajnos nem jöttem rá, honnan származik.

HÁT TURUL!!!!

Megint izgi cikket sikerült összerittyenteni a Magyar Narancs eheti számában.

A Szerkesztő Háturul címmel írt négy bekezdésnyi kis szösszenete nem tudom, hogy mosolyra vagy bosszankodásra sarkall-e inkább. Ilyenkor mindig szeretnék odamenni és csak két szóban annyit mondani az írónak: "Jó reggelt!" Na jó, lehet, hogy kicsit meg is ráznám, hogy tényleg ébredjen....

A cikk a Pokorni Zoltán által beterjesztett indítványra reagál, miszerint a jövőben ne a főváros, hanem az egyes kerületek dönthessék el, saját magunk, milyen szobrokat, emléktáblákat szeretnének látni köztereiken. A Szerkesztő Úr ezt azért nehezményezi, mert épp az említett Pokorni Zoltán polgármestersége alatt álló XII-ik kerületben húzódik, immár 2005 óta (!), az a szégyenletes, elhíresült Turul-ügylet.

Aki nem tudná, 2005-ben a helyi önkormányzat úgy döntött, szeretne egy emlékművet állítani a XII-ik kerület hőseinek, akik a 2-ik világháborúban vesztették életüket. Hogy, hogyan sem, a mindenható főváros csak parkrendezési engedélyt adott a kerületnek, így az időközben mégis felállított emlékmű, a karmai közt kardot markoló turulmadár jelenléte kezdetektől illegális. Nem sorolnám fel az elmúlt öt év arcpirító, vicces, vagy szomorúan kacagtató szócsépléseinek, egymásra mutogató, impotens politikai és jogi megnyilvánulásait, sem az önmagukat a szoborhoz láncoló, a magyarság múltját könnyek és pátoszos gyújtóbeszédek közt védelmező, reszkető aggastyánok magánszámait, vagy a teret mostantól a bakancsos, militáns hordák búcsújáróhelyeként vizionalizáló liberális politikusok aggodalmait.

Egyszerűen csak szánalmas, ami itt folyik, nem értem, hogy miért nem gondolkodnak az emberek.

Háturul, írja a Szerkesztő- célozva arra, hogy Pokorni az októberre kiírt Legfelsőbb Bírósági tárgyalást mintegy hátulról előre szeretné ezzel az indítvánnyal kijátszani. Én meg azt mondom, Hát turul!!!- Szerkesztő Úr!

Amellett, hogy a világon semmi rosszat sem látok abban, hogy egy kerület, és ezáltal közvetve az ott lakók is, maguk döntsék el, hogy milyen szobrot és emléktáblát és parkot akarnak látni napra nap a saját területükön- sőt, csodálom, hogy egy liberális, demokrata értelmiségieket megszólítani kívánó lap szerkesztője úgy nyilatkozik- hogy egyedül a fővárost, vagy a Legfelsőbb Bíróságot tartja illetékesnek a kérdésben; én ezt eleve elég korlátozónak érzem a kisebb közösségek önrendelkezésére nézve, de emellett, még egyszer mondom: hát turul... Ez egy turul szobor.

Olyan, amilyen a "szocialista bányászváros", Tatabánya felett is áll, hatalmas, szétterjesztett szárnyakkal, immár 1896 óta, háborítatlanul, nem zavarva senkit-sőt, Sólyom László által 1992-ben lett újra felavatva. A helyiek imádják, kedvelt turistacélpont, aki Tatabányán jár, nem hagyja ki, a város jelképévé vált. A millennium tiszteletére Donáth Gyula készítette, az a szobrászművész, aki aztán a budai várban is elhelyezett egy ilyen gyönyörű madarat, tudja, közvetlen a Sándor-palota mellé.

Nem tudom, a tatabányai turult mennyire látogatják bakancsos újfasiszta hordák, de az biztos, hogy a Nemzeti Galériába már mentem úgy, hogy a várbéli turul előtt piros-fehér csíkos zászlókba csavart fiatalok énekeltek valami okból. Amellett, hogy ezen eléggé megdöbbentem, sosem jutott volna eszembe, hogy ezért azt a turult bizony le kéne már bontani onnan a vár fokáról...

Nem értem, mi a baj, épp a turullal. Ugyanolyan ősi, tipikusan "magyarrá vált", hm. ősmagyar mondai állatunk, mint a griff, a szkíta kultúrkörből átvett csodaszarvas, vagy a Szvatopluknak adott fehér ló. Igen, például a csodaszarvas mért nem zavar senkit? Pedig abból is számtalan átirat született, akár a közelmúltban is, például Győrbe, vagy a római Szent Péter székesegyházba is elhelyeztek, mindjárt hatot belőle! Vajon mért engedték ezt a rebellis, magyarkodó jelképet megjelentetni a Vatikánban, életnagyságú szobrok formájában? Azonnal követeljük ennek átértékelését. Például, van Budán is valami Aranyszarvas. Étterem és szobor is. Na, az is tuti, hogy valami újfasiszta rebellió.

Amúgy mindenki magánál van?

A Kárpát-medencében talált leletek közül, szerepel turul többek közt a rakamazi korongon, a nagyszentmiklósi kincsleleten, de igazi reneszánszát a millennium éveiben élte, s nem hiszem, hogy AKKOR valami rendszerellenes, vagy felbolygató jelképet láttak volna benne, különben sosem kerülhetett volna mondjuk a Ferencz József császárról elnevezett, általa felavatott híd tetejére, vagy épp a budai várba...

A provokativitiás, az önmagánál többet jelentés és az, hogy a helyi lakosok ehhez hogy viszonyulnak, ugyanez a témakör.

Ha ma valaki a Szamuely Tibor utcában, vagy a Kun Béla úton lakik Magyarország bármely településén (ne tagadjuk, akad ilyen), az alapvetően 3 dolgot jelenthet:

1. a helyi döntéshozók nem tudják, ki volt az a Szamuely Tibor

2. tudják, de nem zavarja őket/ esetleg épp úgy gondolják, a Tanácsköztársaság boldogult népbiztosát csak megilleti egy utcatáblácska községükben

3. sok pénz és macera lecserélni a táblát és a helyi lakosok okmányait, stb., szóval közvetve, de így is csak leszarják, mi áll azon a táblán.

De még egyszer mondom, ez nem is olyan kérdéses dolog, maradjon-e, illő-e, kit sértünk meg vele, mi a közvélekedés. Ez csak egy turul. Nem Szálasi vagy Gömbös emlékműve, nem egy vitatott személy, egy elfeledni kívánt szégyenkorszak, nem egy ideológia megtestesülése, hanem egy olyan madár, ami ősi, egységes magyar jelkép.

Ezt a szobrot annak az 1132 férfinak és nőnek szánták emlékül, akik a 2-ik világháború nevesíthető áldozatai voltak a kerületben. Egy feltörekvő szobrászművész, Szmrecsányi Boldizsár , Boldi készítette, aki nem mellesleg a fantasztikus Lechner Ödön ükunokája. (Amúgy amellett, hogy ez egy érdekes fotóblogra utaló link, ne terelje el a figyelmet a lényegről, ami fájdalmas benne: még a románokat sem zavarta az újólag felállított turul szobor Székelyudvarhelyen, csak a XII-ik kerületi SZDSZ-esek annyira kifinomultak a nemzeti jelképek iránt, hogy ekkora patáliát sikerült kavarni az ügy köré.) Azt mondanám, vihar egy pohár vízben.

Mindazok tehát, akik rosszhiszeműen visszaélnek ennek a szobornak a kérdéses helyzetével, alaptalanul riogatnak vele, felesleges indulatokat keltve, vagy épp zagya pártus ideológiák dicsőséges feltámasztását látják benne, szóval minden ökörséget belemagyarázva egyszerűen áthazudják valaminek ezt az emlékművet, és mindazok, akik közvetve vagy közvetlenül, de kicsit is asszisztálnak ehhez a fejetlenséghez, nos azok most nézzenek magukba, de mélyen, aztán pedig húzzanak a büdös francba. Köszöntem.

TITKOK BIRODALMA

Ma ismét voltam nőgyógyásznál. Kaptam beutalót vérvételre és EKG-ra, kell szedjek terhesvitaminokat, beszélni a kerületi védőnővel, hogy állítson ki kiskönyvet. Csupa izgalom.

Amúgy meg olvasgatok, az is izgalom, főleg, ami a későközépkor kusza, átalakulóban lévő világrendjét illeti...

Teljesen beleástam magam a korba, s mindezt a dán szerző, Theun de Vries könyvének hatására. Újraolvastam A középkor alkonyát is a héten, este pedig szintén újraolvasásra kerül Eco-tól Az új középkor. Tenger időm van és addig sem kell szakdolgozni :)

Szeretem a dánokat, Karen Blixen és a Nobel-díjas Johannes Vilhelm Jensen már régóta nagy kedvenc, s hála a csodálatos Polar Kiadónak, Waltari mellett már egyéb, itthon kevésbé ismert finn, svéd, dán és norvég szerzők is a polcaimra kerülhettek, mégpedig nem is akármilyen kiadásban. A festőművész férj, Márton A. András, aki önmagában is kiváló és a kollázst, mint műfajt egyszerűen csak neki találták ki, gyönyörű, ízléses borítót tervez ezeknek a tartalmas műveknek.

Ettől függetlenül, Theun de Vries-t nem ismertem, a Titkok birodalma pedig albérletről albérletre járt velem, míg most újra előkerült.

Egy XV-ik századi, németalföldi festő életéről szól a történet, ehhez ki nem mondva talán Bosch lehetett a minta, ennek nem olvastam jobban utána, de az ő életéről viszonylag keveset tudunk, viszont a festményein ábrázolt apró kis démonok, ijesztő, torz, groteszk lények évszázadok óta foglalkoztatják a művészettörténészeket, mint a későközépkor vallásos, babonás érzületének kivetülései és a gonosz táplálta bűnök, gyarlóságok egyedi perszonifikációi.

Ez a könyv nagyon sokat visszaad azokból a hangulatokból és abból az életérzésből, amit a későközépkori Németalföld életérzéseként Huizinga megfogalmaz.

Az élet feszültsége, a népünnepélyek, felvonulások, az ez alatt kitörő tűzvész, ami csaknem elpusztítja az egész várost (ma ilyen is elképzelhetetlen), az elemeknek, egyháznak- inkvizíció és a megmerevedett társadalmi formáknak teljesen kiszolgáltatott ember vergődéseit mutatja meg.

Az is nagyon beszédes, hogy Hintham mester kiválóan képes ábrázolni a pokol bugyrait és a legmélyebb szenvedést a vásznain, mindenki csodálja lidérceit és ördögi démonait, de a mennyországról valahogy nem képes egyértelműen pozitiv képet festeni. Felbomlik a hit s a vallás oszthatatlan egysége. Eretneknek, mégis bűvösnek és csábítónak érzi a felvilágosult festő az adamita tanokat, ami a mennyország boldog üdvösségét hirdeti, de a keresztény dogmatikával össze nem egyeztethető módon.

Hosszú élete során számtalanszor kérdések és válaszutak elé kerül, a szabad alkotóművész és megbecsült, tehát jól megfizetett kézműves mester életének kettőssége nála is megjelenik, hisz ebben a korban a főképp gazdag arisztokraták udvaraiban működő, erősen korlátozott festők nem csak témaválasztásukban voltak kötöttek, hanem az említett kézműves tudományokban is jeleskedniük kellett. Festettek hóráskönyvet, térképet, de készítettek szemet gyönyörködtető, vásári csodamasinákat, feldíszített, festett-faragott diadalkapukat a jeles alkalmakra összegyűlt nemesség mulattatására. Előszeretettel mondják, hogy az individualista művész majd csak a reneszánsz szülötte lesz, de azt gondolom, nem szabad elfelejteni Michelangelo pápákkal vívott harcát, vagy azt, hogy még a barokkban is mennyire alkalmazott az egyházi művészet; de az alkotók társadalmi elismertsége kétségkívül emelkedik a középkoréhoz képest.

Tetszik a könyvben, hogy a történet mennyire törekszik a valóság szépítetlen megragadására, halál, betegség, barátok elveszítése, szinte magányos öregség. Nem idealizál, csak elmeséli sorban, hogy s mint történtek a dolgok ezzel a Hintham mesterrel, de mégsem érzem rajta azt a fajta huizinga-i pesszimizmust, ami szerinte a későközépkor megmásíthatatlannak hitt világképét belengte. Sőt.
Valóban borzongató végignézni pár XIV-XV-ik századi festményt. Az emberek egyáltalán nem mosolyognak, melankólia, mélabú látszik az arcokon, összeszorított szájak, passzív szenvedés. Ebben a könyveben azonban nem beletörődés van, hanem valahogy belesimulás a dolgokba, alkalmazkodva ahhoz, ahogyan mindezek a dolgok vannak, de pont ezért nincs is min keseregni: házasság, szerelem, barátok, az embert sok minden megéri, de valahogy így van jól. A könyv vége pedig szerintem kifejezetten idilli, az alkonyatban, a sünivel. De amúgy ezt nem volt szándékomban elmesélni. :)

NYUGI

Rég írtam, nem is volt igazán kedvem.

Nem tudom, mi van, zűr és káosz, amit nem szeretek. Szekrényt vásárolunk, szervezkedés, ez az egész esküvő dolog, olyan erőltetett és nehézkes.

Hihetetlen, hogy az ember elképzel egy életet, magának és a párjának, férj, gyerek, kutya, mittudom én, a valóság meg csak beleszarik.

Tegnap viszont hallottam a kicsim szívét dobogni, az első ultrahang. Azt hiszem, ezért megérte, minden eddigi... :)

Jó lenne nyugalomban lenni, mint hétvégén. Somogyban voltunk, csodás volt.

A mellékelt kép a Szász Íriszkertben készült, Szennán, ahol a tulaj kb 600-ra saccolja a virágfajtákat. Mesés illat, színkavalkád, szemet gyönyörködtető- vásárolni is lehet, Szász Úr igazán nagyon kedves és készséges.

Megnéztük a Kulcskeresőket a Csiky Gergely színházban, és Miklós kedvcsinálójának hála, elmentünk a lábodi Vidraparkba is, ahol láttunk szuper szárcsa-csatát, teknősöket sokat, kishattyút, édi vidrákat, hatalmasat sétáltunk a zöldben a tavak között. Olyan nyugalom volt, napsütés, idill.

Aztán most vissza a Büdöspestre, minden megint taposós, szaladós, rosszul vagyok a szagoktól, a felázott járdán gőzölgő kutyahugy és a szmog ránehezedik a mellkasomra, a rosszullét kerülget délutánonként, pedig már likvidáltam a kávét, a levest, paradicsomot, narancslét, az összes citrusfélét és a csokoládét is, de a hányás, mint minden esti program, beköltözött az életünkbe. Nem tudom, mit csinálok rosszul. Lehet, hogy túlaggódom a dolgokat, de szeretnék én is boldog, önfeledt, magabiztos kismama lenni, mint mindenki más körülöttem, de valahogy nem megy. Félek, hogy szarul csinálom. Lehet ezt? Nem szedek vitamint, folsavat, nem tudom, jó ötlet volt-e 40 km-t biciklizni szombaton és lemehetek-e este futni a kertbe. Mit egyek és mit ne, hogy jó legyen a bébinek és végre megszűnjön ez a hányinger. Ma majdnem vettem kisrugikat a Skálában, 50 százalékos leárazás van. Aztán persze mégsem, mert a méretet sem tudom, az ujjatlan kis izék, lehet, hogy az első nyárra, mire hordani tudná, már az összeset kinövi. olyan bénának érzem magam. De vettem Utónévkönyvet Ronnak, örülni fog. Pedig úgy gondolom, nem a névválasztás volna most a legsürgetőbb, de mi már csak ilyenek vagyunk...

ÚRI MURI

Pedig az Úri muriról akartam írni.

Arról, hogy megnéztük múlt héten a Nemzetiben Ronnal- valószínűleg hosszabb ideig az utolsó előadást, hisz az egyik főszerepben a kiváló színész, Stohl András játszott, de az igazgató is mélyen elítéli a tettét- úgyhogy hello, de én még le akartam írni, hogy épp Ő mennyire nagyon jó volt a szerepben, és hogy milyen nagyvonalú a díszlet, jól válogatott a zene és helyükön vannak a zenészek, és hogy mennyire de mennyire szeretem Móriczot, de most valahogy az egész érvényét veszti. És nem azért, mert Stohl egy állat és minek ajánlgassak olyan darabot, amit mostanában ilyen szereposztásban úgysem fognak játszani (azért ez így igaz), hanem mert történt valami sokkal fontosabb, valami tényleg óriási...

Hm, kétvonalas. C, naná!!
Nem számítottam rá és vártam, meglepődtem és iszonyatosan megijedtem, biztos voltam benne, hogy tévedés és most már nem is tudom, hogyhogy nem vettem észre előbb. Mindig azt képzeltem, hogy ez akkora csoda, olyan óriási fizikai változás, hogy lehetetlen, hogy az ember ne vegye észre. Már hogy egy NŐ, értitek. És persze, teljesen biztos voltam benne, hogy ÉN észre fogom venni, elsőre tudni fogom, hogy így áll a dolog.
Aztán most már látom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Sokkal finomabb, bonyolultabb az egész. Nem egy nagy durr, ami durván megváltoztatja az életed, egyik másodpercről a másikra, nem egy ordító felismerés, hanem valami tapintatos, pici csoda, ami csak jön, belopódzik halkan, párnás kis macskatalpakon, vagy méginkább lehulló pihe valami angyalszárnyból, ami puhán landol, szó szerint az öledbe.
Amikor ezt megértettem, az is eszembe jutott, hogy most majd talán jobban megértem az anyámat. Vagy elfogadóbb leszek vele, legalábbis, nyilván azt remélve, hogy majd az én hibáim és baklövéseim is elnézi majd nekem az én szerető, türelmes gyerekem, hisz mindent csak szeretetből tettem. Gyerekként nagyon nehéz elfogadni ezeket a dolgokat, elnéző lenni, ha ránk akarnak erőltetni valami olyasmit, amit mi nem szeretnénk, merő jószándékból. Ehhez felnőttnek kell lenni, de lehet, hogy anyának?

Persze, felesleges így előre szaladni, és osztani az észt, mintha most már tudnék bármiről értelmesen gondolkodni. Az az igazság, hogy csak jár az agyam mindenféléken, csapongnak a gondolataim szerte, és fogalmam sincs, hogyan tovább. Éjjel fekszem a takaró alatt, egész nap fáztam és most olyan, mintha lázas lennék, forró az egész testem, ég a szemem és azt érzem, meggyulladok. Folyamatosan éhes vagyok, de úgy, hogy a semmiből rám törő éhség percek alatt szinte rosszullétig fokozódik, ha nem eszem valamit, de úgy, hogy teljesen elgyengülök tőle; nagyon ijesztő. Tulajdonképp ezért is csináltam meg a tesztet. Emiatt az éhség miatt. Sosem éreztem ilyet előtte. Mellfeszülés, hasfájás. Ez már klasszikus- tudom meg a netről.

Amúgy pedig napok óta teljesen zizi vagyok, nézegetem a testem ívét a tükörben és gusztálgatom a profilom, amin nyilván az ég világon semmi sem látszik, de ez nem akadályoz meg abban, hogy pár perc múlva újra arra ne menjek és a szoknyát a pocimra simítva újra megnézzem. Hátha így. De persze még mindig nem. Nem baj. Pozitív. :)

FE-FE-FESZTIVÁL

A Ráday utcáról kisétálva akadtam rá a kis információs pavilonra, ami teliplakátolva, büszkén hirdeti, hogy idén júniusban, immár 16-ik alkalommal (!), megint megrendezésre kerül a Ferencvárosi Fesztivál, a FeFe.

Nagyon jó emlékeim vannak a fesztiválról, különösen a csodálatos Bakáts téri templomi hangversenyekről, amik nem mellesleg, teljesen ingyenesek. Akkor pedig különösen belelkesedtem, amikor felfedeztem, hogy idén Handel (hol van itt Umlaut?) Messiása lesz soron, ami egyszerűen annyira csodálatos, megunhatatlan, energikus, ujjongó és életteli darab, hogy mindig óriási élmény hallgatni. Amikor pedig a kórus rákezdi, hogy "Gyermek adatik nékünk és Fiú születik nékünk" és nem tudom, "nevezzük majd" blabla "Ő lesz majd" 'Wonderful, Councellor, the Everlasting Father, the Prince of Peace', na, hát az a rész maga az eksztázis... És ennek tetejébe, a szereposztás majdnem megegyezik a tavalyival, amikor is a ritkán hallott Schüz-féle Máté passió volt soron. Azt gondolom, ami akkor nem okozott nekem csalódást, most is kiváló lesz.

Egyébként, idén valahogy mindenki fesztiválozik. Vagy csak én lettem sokkal nyitottabb az egészre, nem tudom, de mintha a csapból is az folyna, hol és milyen fesztivál volt-van-lesz, lépten-nyomon ilyen információkba botlok.

Az Őrség idén is tobzódik, épp csak véget ér a Győrből leköltözött Mediawave, s máris kezdődik a Virágzás napjai, ami azért is különlegesen kedves a szívemnek, mert évekkel ezelőtt épp ott láttam egy máig is legkedvesebb színdarabomat, A bogyósgyümölcskertész fia c. fantasztikus előadást, ami tulajdonképp egy Háy János írásából összeállított egyszemélyes produkció, Rátóti Zoltán előadásában. Háy eleve jókat ír, de ez valami annyira hihetetlenül hangulatos volt, biztos a hely miatt is, az egész pajtaszínház, eleve megadta a kellő intimitást, de ahogy Rátóti másfél órán keresztül, teljesen egyedül éberen tudta tartani a figyelmünket, nevettetett, megríkatott, elgondolkodtatott, egyszerűen első osztályú, csúcsminőségű színház volt és kész. Utána szerettem volna itt Pesten is megnézni, kétszer csúsztam le róla, persze, azóta sem játssza sehol, pedig mindig figyelem a PORT-ot...

/Hú, nagyon belelkesedtem, most megnéztem, kiadták hangoskönyvben!! Hát én ezt most megrendelem, komoyan mondom!!/

És ha az ember ilyenekre gondol, akkor persze tolul fel a sok szép fesztiválemlék, a klasszikus Sziget, mezitláb táncolás az Ördögkatlanon, esőáztatta udvaron sátorozós Művészetek Völgye, ahol még szegény Cseh Tamást lestük, sörözés a VOLT-on, VilágVeleje, tánc, tánc, tánc. Jazzfesztivál, operafesztivál, néptánctalálkozó. Meg a jó kis szabadtéri színházak. Kaposváron, Kőszegen, Szombathelyen, Pécsett. Pálinkafesztivál Gyulán. Levendulaaratás Tihanyban, borfesztiválok. Balaton Sound! :) Hát ez klassz. Végre itt a nyár! Lehet sokat jönni-menni.

De nem is muszáj, merthogy itt, Budapesten van minden. Épp csak véget ért a Tavaszi, most lesz majd Ludovika, meg Urbitális, június elején Palotanegyed Fesztivál, csak kapkodom a fejem. És töltögetem ki az üres rubrikákat a naptáramban... :)

"ÓPUSZTASZER HAZAVÁR"

Avagy, miért is érdemes odamenni...

Nos, Ópusztaszer szerintem alapban must-visit place, hogy szofisztikáltan ocsmányul fejezzem ki magam, de aki megtekintésének valamiért mégsem érzi eleve szükségét, annak is csak ajánlhatom, mert tényleg megéri az árát.

A hatalmas területen rengeteg a látnivaló, a zöld mezőben szaladgálhatnak önfeledten a gyerekek, lehet piknikezni, sárkányt eregetni, üldögélni a kis tó partján és élvezni a jóidőt. A tavasz talán alkalmasabb is a látogatásra, volt szerencsém egyszer nyáron menni, hát, túl sok árnyas fa nincs a park területén- esélyes a hőguta...

A méltán híres, hatalmas Feszty-körkép, a gondosan épített terepasztallal és a hangeffektekkel még a kidolgozott számítógépes szimulátorokhoz és háromdimenziós grafikákhoz szokott páromat is magával ragadta, úgyhogy azt hiszem, az emlékhely e rangos látnivalója keveseknek fog csalódást okozni. Most újították fel, akárcsak a neki otthont adó épületet, ahol azonban még javában folyamatban van a munka.

A másik, ami rögtön rabul ejti az embert, az a pár, Csete György-féle jurtaépítmény, amikben különleges kis kiállítóterek rejteznek. Remélem, elnézitek nekem- aki az organikus építészet bolondja vagyok- hogy ezt a posztot csak és kizárólag az ezekben a terekben készült fotókkal csinosítottam... (az emlékpark honlapján bárki kaphat ízelítőt a többi látnivalóból is, persze). Szóval, ezekben a csuda kis épületekben- a nyers fenyő installációs elemeken megcsillanó napfény játéka mellett- változatos kiállítások is láthatók. Erdészeti-, bányászati-, mezőgazdasági-, malomipari,- növény-és állattani kiállítások, az egyik jurtában pedig apró makettek vezetnek végig a magyarság kronologikus történetén ("kicsinyke" baki, ahogy elsikkad a 2 nagy háború, ennek nem tudom, mi az oka, bizonyára nem fért ki- :) na jó, szóval Attila története meg 2 vitrint is kapott, de ettől persze még bőven szerethető a hely).

Személyes kedvenc a Skanzen, ami tulajdonképpen egy egész, kisebb falu. Annyira igazi, ahogy a főkötős, köténykés asszon'kák szögedi dialektbe' trécselnek a házak előtt, hogy az valami csuda. Ők volnának a teremőrök, vagy mik, de terem persze nincs, már olyan, ahova teljesen be lehetne menni, csak bepillantani lehet a házakba, ahol komplett szobabelsők és konyhácskák tárulnak az ember szeme elé, minden apró mindennapi kellékkel és használat tárggyal felszerelve, szóval ezen installációk őrizői ők- amúgy bármi kérdésre készségesen válaszolnak, de leginkább összesereglenek valahol és önfeledten kacarásznak, ízesen pletykálkodva. A tanyasi iskola kertjében épp hagymát duggatott egyikük, a másik meg a tornácot seperte, mikor mentünk...

A kertekben virágok és már elültetett retek és saláta, az udvaron libák és tyúkok, drót mögött pulyka. Apró szatócsbolt, kapható petúniamag, kokasnyalóka, medve- és krumplicukor, kávé, üdítő, ami épp kellhet.

Ron kedvence a gyönyörű, XIX. század végi malomépület volt, tényleg öröm volt nézni az arcát, ahogy igyekezett felfedezni a hatalmas szerkezetet mozgató elemek működését.

Mindkettőnket teljesen elvarázsolt az 1879-es szegedi nagy árvíz katasztrófáját terepasztalon (!) fény-és hangjátékkal érzékeltető bemutató. A napszítta bőrű, vízkék szemű asszony maga is teljesen drámai hatást keltett, amikor egyszercsak odalépett hozzánk, hogy pár percen beül kezdődik ez a bemutató, érdekel-e minket. Nem is volt esély nemet mondani. Komolyan olyan katartikus volt, hogy kirázott a hideg.

Emellett a ház mellett látható a Tisza szabályozásának történetét bemutató terem, de berendeztek egy századvégi postahivatalt, jegyzőséget is, láthatók a park területén régi munkagépek, mozdonyok, lehet sétálgatni a kitáblázott erdei tanösvényen, van lovasbemutató, íjjászkodás, egy egész legelésző birkanyáj, 12. századi bencés monostor romjai, a tiszai halászat történetét bemutató, és a csónakkészítés rejtelmeibe is beavató kis tárlat, szóval én nem is tudom, komolyan, hogy mi mindent hagytam még ki... :)

Szóval örömteli az egész, hogy nekünk ilyen van. Ennyire sokszínű, barátságos, a történelmünket, kultúránkat, a mesterségeink, és kicsit a művészetünk történetét is bemutató kiállítás, egy park, ami úgy érzem, mindenféle üres mellveregetés nélkül, nem hivalkodóan és kellemetlen szóval: "magyarkodva", de mégis büszkén és őszintén mutatja meg, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mi az, ami a miénk, hova tartozunk és mitől vagyunk azok, amik.

Az a végtelen tágasság is tetszik benne, hogy érzi az ember, még mennyi mindent megmutathatna. A táncainkat, a viseleteinket, többet a hagyományokból, a tojásfestésből, a csipkeverésből, de nem csak feltétlen ilyen etnográfiai dolgokat. Nem tűnik befejezetlennek, inkább csak nyitottnak és bővíthetőnek. Ha lesz majd pénz, idő, szenvedély és eltökéltség, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark otthont adhat további tárlatoknak is, tulajdonképp a műfaj és a tárgy legszabadabb és legváltozatosabb módján, bármiféle értékőrzésnek.

Hetekkel azelőtt, hogy Ópusztaszerre mentünk volna, erre a múzeumra adtam a szavazatomat és most, hogy újra visszamentünk, megint megbizonyosodtam arról, hogy méltán.

És igen, ezért most a címet is úgy gondoltam, ahogy :)